| SZILVESZTER | NEW YEAR'S EVE |
| Krisztina Tóth | tr. David Hill |
|
Hát elkergettem ezt az évet is, hónak öltözve most megy éppen el. Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt, de minden rendben mégis: létezel, képzelt és fogható helyek határán ott egy másik este, és most, hogy gondolatban néztelek, csupa idegent láttam benne, de én is, ha a táskám kipakolnám, csupa idegen holmi volna: zsebkendo, kulcsok, elázott igazolvány, egyáltalán, felismernél-e róla? Mondanád-e a cipomrol kapásból, hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy fogasra akasztott kabátból, vagy még elobb, még mielott belépek? Mintha tükörbol nézném a szobát: milyen tágas és ismeros idegenség, nem lévo másik létem - át kéne aludni ezt az estét, aludnom kéne súlyos évekig. Merülj, merülj, ne juss eszembe, hogyha a nevem kérdezik, ne gondoljak a te nevedre. |
Well, there's another year I've chased away. It's dressed in snow and just on its way out. I know you're somewhere: not here, not with me; still, you exist, so everything's all right. Tangible and imagined places border upon another evening, where you have come, but after some time gazing, all that I saw was foreign in it. Conversely, too, if I unpacked my handbag, just foreign things is what you'd see there. A handkerchief, spare keys, a soggy namecard - nothing from which you'd recognize me, is there? From just one shoe could you proclaim on sight that it was mine? Or know me (I'd be able) from glancing at a hung-up coat? could you predict my imminent arrival? And so I watch the room as in a mirror: so spacious and familiar is this foreignness, my unreal other life - I really should spend this night asleep in bed; long, heavy years, I should sleep through them all. Sink, sink, don't surface in my forebrain: when people ask me what I'm called, I shouldn't start to think of your name. |
Copyright © Krisztina Tóth 2004; trans. copyright © David Hill 2004