SORS BONA SORS BONA
Mónika Mesterházi tr. Peter Zollman
1

Beágyazódnak, érnek, leszakadnak,
és egyet sem tarthatok meg soha,
hogy a hullámzásnak értelmet adjak,
nem lesz teremtés és nem lesz csoda,
amihez lennék csak az alkalom,
hogy alakítsa öntörvényeit -
rég elhatároztam, nem akarom,
hiába, hogy a döntés leterit.
Mert valami rossz parancs, nem tudom, mi,
hibás üzenetet küld sejtjeimnek,
úgy döntöttem, velem fog megszakadni,
több puckázást inkább nem örökítek.
Hogyan lehetne akkor gyerekem?
Tizenkét éve, hogy nem tervezem.


2

Tizenkét éve, hogy nem tervezem,
tizennyolc éves voltam és lemondó,
szerelem kárán szerelemtelen -
Mibe került nekem néhány nemes szó?
Mibe? évekbe. Néma gesztusok.
Negativ cél veszélyes pátosza.
láthatatlan jelekbl olvasott
bizonyság, ösztön helyébe kusza
bizonytalanság, hiszen amirl
akkor lemondtam, mások épp tanulták
kivédeni, ha siettek. S mitl
vonatkozott volna ránk egy valóság?
Az enyém elállta az örömet,
tabu volt, érzéstelen terület.


3

Ahogy a tájat a hegyck elállják:
ugy volt ez valóság. Görcsbe kötött
(jobban, mint bármikor) a tudatosság.
Egyben képzeltem az egész jövt.
Nem romlott, nem is élt: nem volt a testem,
elfedte a tiltás, hogy nem akart
anya lenni a kamasz lány. De közben
a fiatal n majdnem kimaradt.
Hol ez a tizennyolc éves gyerek,
ez a szigorú erkölcsi magaslat?
Nem vállalom? Akkor meg hogy merek
a sorsán gúnyolodni? Okosabbnak
kell lennem. Innen kell megérteni.
úgysem tudok rajta segiteni.


4

Minden sejtem tanulja, ki vagyok.
Hasitsam szét magam, hogy jobban értsem?
Fáj egyáltalán? Valami nagyobb
nyomás szorongat, hogy errl beszéltem?
Régebben figyelemért mondtam el,
lám az én életemnek súlya van -
Ma olyan kevés ember érdekel.
és nehezítem, hogyha súlytalan -
Ezzel is. Hiszen a genetikát
ki lehet kerülni. Nem fogadunk
örökbe talán macskát, kiskutyát?
Mért ne gyereket? én vagyok a gond:
mire alapoznám, körülbelül?
(Mi tart meg mégis a körön belül?)


5

Hogy került ez el, mikor már röpköd,
már védtelen arcomba csapja szárnyát
a koszos galamb, és ha nem nyöszörgök,
a tuda! nem szakítja át az álmot?
Hogy került ez el, mi dlne merre,
most még vigyázhatok, vagy múlik el
valami végleg, merre vagy semerre?
Vagy jóra fordul, csak szerencse fel?
Szzességét elvesztette, hogyan
folytatható ez: aztán visszanent,
és megtalálta? Visszavonhatom,
amit leírtam? Visszavonhatom
az álmokat? A múlttal a jelent?
Hányszor harminc évem van? Hány utam?
1

They cling, mature, detach and have to go,
I cannot keep a single one by me
to justify this ceaseless ebb and flow.
There's no creation and no mystery
where I would be a tool to help it shape
its own unique selfhood-defining laws -
I was resolved, I wanted to escape,
and pay the awful ransom for the cause.
My cells receive freak signals froln my brain
- a wrong command, or simply bad design? -
so I decided, I must break the chain,
this nonsense stops with me, end of the line.
I have no child in this scenario.
For twelve long years I've planned this very "no".


2

For twelve long years I've planned this sacrifice,
an eighteen-year-old, loveless and resigned.
I paid for lovelessness: love was the price
and noble phrases of the costly kind.
False certainties form part of what I paid,
and silences, the years I had to give,
uncertainties, as instinct was betrayed,
the ills of wanting something negative.
When I decided to renounce my claim,
others, in haste, just started to discuss
and face the facts. Besides, why should the same
reality apply to all of us?
My own stood guard between me and my bliss,
it was taboo-land, dark and feelingless.


3

Reality lay hidden, like a place
when hills stand guard around it. I was numbed
by consciousness (my hardest-ever case).
Future was one flash, where all one's life condenses.
My body wasn't sick: it ceased to be.
That "no" had crushed it when the teenage lass
rejected motherhood. But mcanwhile she,
the young new woman, nearly missed the bus.
And where is now this eighteen-year-old child?
Her high unccnnpromising moral ground?
I wash my hands? How dare I then deride
her fate? I must be wiser, more profound
and look at it from this point of view.
And anyhow, there's nothing I can do.


4

I'm learning of my own self, cell by cell.
Shall I dissect myself to learn some more?
What pain, what heavy pressure may compel
me now to tell this, as never before.
I used to speak of it to seek attention,
- you see, my life does carry certain weight -
but now there are so few people to mention
who interest me. And why aggravate
one's life, if it was light in weight? Indeed,
genetics can be side-stepped. If we may
adopt young puppies, kittens, every breed,
then why not children? I stand in the way:
if I get round to it, what is it about?
(What makes me cling on to this roundabout?)


5

What's brought him here, this pigeon in a mess
, my helpless face is battered by its wing,
and if I hadn't whimpered, consciousness
would not have broken up my slumbering.
How did he come, I have to take good care,
has something moved towards a certain end,
where is it drifting, nowhere, anywhere?
Or will it follow a more happy trend?
She has lost her virginity, what more
is there to say: returning to the scene
she found it? Can I possibly withdraw
what I have written? What I have dreamed? Any
least moment of this time and what has been?
Have I more thirty years? More life-ways, How many?

Copyright © Mónika Mesterházi 2004; trans. copyright © Peter Zollman 2001 - publ. Harvill Press


...buy this book
next
index
translator's next