A DUNÁNÁLBY THE DANUBE
Attila Jószeftrans. Zsuzsanna Ozsváth & Frederick Turner
1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy üszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esöt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sirköves, dülöngő temetők.


2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.


3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
-ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk! ..." - megszóltanak.

Megszóltanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre gy vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
-az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám - s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé gy szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak knja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
-török, tatár, tót, román kavarog
e szivben, mely e multnak már adósa
szeld jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozik akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
1

On the wharf's lowest step where I was sitting
I watched a melon rind drift with the flow.
I scarcely heard, drowned in my meditating,
the chatter of the surge, the quiet below.
As if poured from the dark heart in my body
the Danube ran, as grand and wise and muddy.

Like muscles of a working man - whoever
shovels, hammers, saws, works the brick-clay -
the turbid waves of the unending river
so crack, so tense, so slacken, so give way;
and motherlike it rocked and sang to me,
and washed the city's filth down to the sea.

And then a misty drizzle started splotching,
and then, as casually, it ceased to fall.
Yet still, as from a cavemouth I were watching
an endless rain, I gazed out at it all:
unchecked, the many-colored past fell by,
as does the indifferent water from the sky.

The Danube simply flowed. As on a fecund
absent-minded mother's lap a child,
so played its little foam-floats, every second
rising in chuckles when it seemed she smiled;
on time's flood-tide they quivered, tilted, jarred,
like gravestones all akimbo in their yard.


2

I am made thus: what for a thousand ages
I've looked upon, now suddenly I see.
A flash, time's tally is wound up, the pages
a thousand ancestors have read with me.

I see what they could not in their distraction,
who delved, killed, kissed, wrought under time's duress.
And they, sunk in the matter-world of action,
see what I do not see, I must confess.

We know each other, as do joy and sorrow,
what's presentness for them is past for me.
They hold my pencil - we, together, borrow
this poem from their present memory.


3

My mother was a Kun,* my father Magyar
in part, perhaps Rumanian in full.
My mother's mouth gave me the sweetest nectar,
my father's mouth, the truth as beautiful.
If I but stir, they do embrace each other.
It grieves me sometimes when I think of how
time flies, decays. Such matter is my mother.
"You see when we are not! ..." they tell me now.

They speak to me, my being's patrimony,
in this my weakness, thus I may be well,
recalling that I'm greater than the many,
each of my ancestors in every cell -
I am the Ancestor, in my division
I multiply, blithely turn dam and sire,
and they achieve their double parturition,
many times many making one self fire!

I am the world, what is and what is fading,
all nations that contend on hill and plain,
I die with every conqueror, invading,
and suffer with the conquered in their pain.
My heart swells with them, the past's helpless debtor:
Árpád, Werböczi, Dózsa, and Zalán,**
Rumanian, Turk, Slovakian, and Tatar,
gentle future of each Hungarian!

... I must have work. Would it were task sufficient
that one confess the past. The ripples of
the Danube, that is future, past, and present,
fondle and hold each other in their love.
Our forebears' struggle, with its strife and slaughter,
remembrance melts and renders into peace:
our common labors now to set in order,
were pains enough to be our masterpiece.

* Kun: i.e. Cumanian, Hungarian of ancient Turkish descent.
** Hungarian and Bulgarian historical figures.

Transl. copyright © Zsuzsanna Ozsváth & Frederick Turner 2002 - publ. Bloodaxe Books


...buy this book
next
index
translator's next