TÉLUTÓ AMHERSTBEN LATE WINTER IN AMHERST
Ágnes Gergely tr. David Hill
Nem ertlen a hóesés,
csak akadálytalan.
A kín görcse a zuhatagban
mélyebben benne van,

a havat csodálják, tapossák,
cseng szól, gyertya ég,
de a vízesés ismeri
a sziklarepedést.

A tó befagy, a láb dobog,
a nap legombolyog,
a hold nem mindig éri el
a hegyi templomot,

farönkök csapódnak a tzbe,
szikrázni, égni kell,
a hegyi árny, a vízi árny
a tznek nem felel,

kolostorkereng a csend,
elfut maga eltt,
mindenkoron függetlenek
a szunnyadó erk.

Hajnal. A lámpasor kihl.
A csónakok sehol.
Szerelmesek borzonganak,
megáll a kútszobor,

varjú kering a kupolán,
lenn szalmabáb suhan.
Sosem ertlen, ami jön,
csak akadálytalan.
The falling snow does not lack strength,
it’s simply unopposed.
Pain’s spasm pierces deeper where
cascading water flows;

snow is admired, and trampled down,
while bells ring, candles burn,
but it’s the waterfall which knows
the crack within the stone.

The lake grows ice, folks stamp their feet;
the sun is threaded off;
the moon can sometimes leave untouched
the chapel on the cliff;

now logs must thud into the pyre
to end in sparks and flame;
the fire receives no answer from
mountain’s or water’s shade;

and silence, like a cloister-passage,
runs fleeing from itself;
they’re independent of each other,
all these long-slumbering strengths.

Dawn comes. The row of lamps grows cold.
No boat is seen to sail.
Two lovers shake as they embrace.
The statue-well stops still.

A crow begins to loop the church,
the straw-man swiftly goes.
What things arrive do not lack strength,
they’re simply unopposed.

Copyright © Ágnes Gergely 2004; trans. copyright © David Hill 2004


next
index
translator's next